A félénkség baromság
Minden szombat este "tehetség-kutató" program van az ashram-ban. Előadhatunk bármit: tánc, zene, felolvasás, beszéd bármit. A lényeg, hogy kifejezzük önmagunkat, és megosszuk a számunkra kedves dolgokat másokkal.
Az esemény napján, délelőtt kérdezgettem az embereket, hogy mit fognak csinálni. Egyik lány így felelt:
•Áá, semmit. Én félénk vagyok.
Tudom, hogy mit érez, és hogy miért. Csak annyit kérdeztem volna tőle, hogy mikor döntött úgy, hogy ő félénk.
Személy szerint én akkor döntöttem el, amikor kb 10 éves lehettem. Új iskolában kezdtem az új tanévet. Tisztán emlékszem. Történelem óránk volt. A tanarnő megkérdezte mit gondolunk, vajon az ősemberek hogyan kommunikáltak egymással, hiszen a beszélt nyelv még nem létezett. Feltettem a kezem, hogy válaszoljak, egy másik lánnyal egyidőben. A tanárnő őt kérdezte először. A lány bemutatta a dolgot. Pontosan úgy, ahogyan azt én is gondoltam. A tanárnő aztán felszólított engem: Oké, Niki, most rajtad a sor! Mutasd be!
Nem tudtam, mitévő legyek. Nem mertem mondani, hogy ugyanaz, így hát kimentem és demonstráltam azt, amit a másik lány is. Az egész osztály elkezdtett nevetni rajtam. Életemben először éreztem szégyent és megaláztatást. Akkor úgy döntöttem, hogy jobb ha nem beszélek, nem fejezem ki magam. Biztonságosabb, ha félénk vagyok.
Attól a pillanattól kezdve felvettem a félénk maszkot minden olyan helyzetben, ami egy kicsit is félelmetes volt. Leginkább akkor, ha több mint 2 ember előtt kellett beszélnem. Még azok előtt is zavarban voltam - amikor hosszabb ideig meséltem valamiről - akiket ismertem. Nem tudtam elviselni, hogy néznek. Mindig elvörösödtem. És ez volt a legrosszabb része, mivel ezt nem lehet elrejteni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Ez teljesen korlátok közé szorított. Nem csak a szégyenérzet miatt, amit persze bűntudat és önkritika követett, hanem mert szabadnak akartam magam érezni, és kifejezni azt, aki vagyok. Feszültség alakult ki bennem legbelül, mert nem voltam harmóniában önmagammal. Amit meg akartam tenni, kifejezni vagy kimondani, azt visszatartottam, elnyomtam.
A félénkség nem az alap természetem. A félénkség senkinek sem az alap természete. Arra születtünk, hogy kifejezzük önmagunkat. Mindent, ami vagyunk.
Szóval mi is a félénkség?
Illúzió. Félénk személy nem létezik. Bizonyos helyzetekben lehetsz félénk, de biztos, hogy nem vagy az állandóan. Amikor például a családoddal vagy; épp a házastársaddal, gyerekeddel vagy a kutyáddal kiabálsz; emberek társaságában, akikkel szabadnak érzed magad vagy egyedül.. nyoma sincs ennek.
Akkor vagy félénk, amikor az akarsz lenni.
Számomra félénknek lenni egyet jelent azzal, hogy félni. Félni a megaláztatástól. Félni attól, amit mások gondolnak rólad. Félni attól, hogy a múlt megismétli önmagát. Így hát könnyebb azt mondani, "félénk vagyok", mint megpróbálni. Viszont nem megpróbálni a legnagyobb hiba.
Azzal, hogy azt mondod "félénk vagyok", leláncolod, bezárod önmagad. Mint egy madár a kalitkában, aminek nyitva van az ajtaja. Ül a ketrecben és szenved. Igaz természete, hogy repüljön, de mégsem használja a szárnyait.
Csak nekünk embereknek vannak ilyen félelmeink, gátlásaink. A csodálatos emberi elme a legjobb barátunk vagy legnagyobb ellenségünk lehet, ha nem vagyunk tudatosak és nem tartjuk kontroll alatt. Egy kutyát nem érdekel, hogy néz ki vagy milyen illata van, mielőtt odamegy megszaglászni egy másik kutyát. A macskát nem érdekli, mit gondolsz róla ha kényesen viselkedik. Az ő agyszerkezetük egyszerűbb. Ösztönösen cselekszenek, igaz természetük szerint.
A Nap nem szégyenlősködik: "Ma nem akarok olyan fényesen ragyogni, nehogy azt gondolják rólam, hogy nagyképű vagyok vagy, hogy mások kevesebbnek érezzék magukat mellettem." A Nap mindig fényesen ragyog, maximum erejével. Ez igaz természete.
És ez a mi igaz természetünk is. Hogy kifejezzük teljes önvalónkat és tündököljünk.
Egyedül mi vagyunk felelősek a saját életünkért. Mi teszünk magunkra korlátokat. Azok vagyunk, akiknek gondoljuk magunkat.
Szóval pár éve úgy döntöttem, hogy bátor leszek, és minden nehézség ellenére szembenézek a félelmeimmel. Nem valami kellemes érzés. Kifejezetten frusztráló és kényelmetlen. De ez normális. Esély van rá, hogy hibázol, vagy hogy megint átéled a megaláztatást, de nem számít. Csak az a fontos, hogy csináld. Idővel jobb lesz a dolog. Pusztán azzal, hogy csinálod büszke leszel önmagadra, és nő az önbecsülésed.
Mint én magamra, itt és most. Állok előttetek egy mikrofonnal és felolvasom ezt az irományt. A nyilvános beszéd egyik legnagyobb félelmem volt, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy ez lekorlátoljon. Szembemegyek vele. Bármikor ha alkalom adódik, erőt veszek magamon és csak csinálom. Itt ma én nem felvágni akarok. Épp gyakorlok.
Az emberek úgyis ítélkeznek, bármit csinálsz. Ha nem kurva vagy, akkor apáca, ha nem okostojás akkor buta, vagy unalmas, kocka, hippi, rendőr, tolvaj stb. Úgyis címkét aggatnak Rád, akkor már miért ne lehetnél önmagad?
Szóval úgy döntöttem, hogy "én egy magabiztos ember vagyok". És úgy is lett. Nem félek többé kifejezni a gondolataimat, érzéseimet, konfrontálódni. Nem érdekel mások rólam alkotott véleménye. Megengedem magamnak, hogy hibázzak és tanuljak a hibákból.
Kisétáltam a ketrecből és elkezdtem használni a szárnyaimat.. .
Repülni csak félelem nélkül lehet.
Comments