Annyira sokat halljuk azt a mondást, hogy:
“Nem a végcél a lényeg, hanem az út.”
Mit is jelent ez valódi érzésben, felismerésben? Ma megtapasztaltam.
Van egy célom, egy vízióm. Mindig voltak, de valahogy türelmetlenség, vágyakozás jellemezte az azokhoz vezető utat. Aztán végül elértem őket. Most is így indultam neki, de valami megváltozott. Talán mert erősebb a hitem. Önmagamban. Mert tudom, hogy ha teszek érte, ha fektetek bele energiát, és megteszem a szükséges lépéseket, akkor odajutok. De ha meg nem, az sem baj, mert hiszek benne, hogy bárhova jutok jó lesz. Ha meg nem, ez van. Lesz, ahogy lesz.
Egyébként meg folyamatosan türelmetlenkedhetnék, hogy még csak itt tartok, még mennyi mindent meg kell tennem, mikor érek már oda. Stresszelnék, idegeskednék és kapkodnék. Fejben a jövőben járnék, és sosem lennék elégedett azzal, ahol most vagyok, és amim most van. És sosem élvezném, ami most történik.
Mint a Shrek-ben a szamár: Ott vagyunk már? Ott vagyunk már? És közben nem veszi észre a tájat, a virágokat; nem beszélget a jelenlévőkkel; nem érzi a szagokat; nem ízleli az ételt; nem veszik el egy másik ember szemében; nem veszi észre a hullócsillagot. Csak azzal foglalkozik, mi lesz, ha majd ott lesz. Hatalmas elvárásokat támaszt annak a jövőbeli tapasztalatnak, s mikor odaér nem azt kapja. Az elvárások legtöbbször jobbak, színesebbek, mint ahogy az valójában alakul. A való pillanat tud csak olyat mutatni, ami felülmúlhatja az elvárásaidat. Na mindegy. Elkanyarodtam.
Szóval ebéd után sétáltam hazafele, és pörgettem magamban, hogy milyen feladatot kellene megcsinálnom. Aztán az arcomra sütött a nap és elolvadtam, ellazultam, elengedtem mindent. Nagyon jól esett. Úgy döntöttem, felsétálok a közeli dombra és egy kicsit napmeditálok (ülök a fűben a nap felé fordulva és meditálgatok). Ahogy sétáltam felfele jött a felismerés, hogy tulajdonképpen én nagyon élvezem azt, amiben vagyok. A folyamatot. Jó itt lenni, itt tartani, ahol most vagyok. Élvezem ezt a szakaszát az életemnek.
Tehát az eddigi türelmetlenséget, feszkót, igyekezetet felváltotta egy olyan érzés, hogy szeretem azt, ami most történik. Hogy élvezem a mostani életritmusomat, az egésznek a folyamatát, a létrehozásának a menetét, a teendők listámat, a napok változatosságát és szabadságát. Még a kockázatot és a bizonytalanságot is élvezem benne. Ettől kaland az egész. Szabadnak érzem magam.
Az akarástól is.
Eddig meg akartam érkezni. Most már nem számít hogy megérkezem e, mert jó érzés most itt lenni. Úton.
Comments