Hétvégi tanulság: Mindenkinek azt add, amire szüksége van, ne azt, amire te gondolod, hogy szüksége van.
Nagymamámnál töltöttem a hétvégét. Egyedül él vidéken. 2 hetente hétvégén látogatom. Olyankor takarítgatok, manikűrözök, pedikűrözök, ágyneműt húzok, függönyt cserélek és leginkább csak hallgatok. Engedem, hogy jól kibeszélje magát. Romlik az állapota fizikailag és lelkileg is. Mióta nagypapám 8 éve meghalt nem sikerült túllépnie ezen. Főleg azért mert egyedül maradt. A család Németországban él. Én vagyok csak itt. És sajnos én sem tudok gyakrabban menni. Hetente két-három alkalommal beszélünk telefonon fél órákat. A szüleim is hasonló gyakorisággal hívják.
Fontos lenne, hogy társaságban legyen. Próbáltam ápolót intézni neki; idősek otthonáról hallani sem akar pedig a süttői nagyon elismert. Találtam Pesten klinikát, ami szédülélésre specializálódott, de nem akar elmenni. Sétálni sem lehet kivinni, és már a testvéréhez sem szeretne lemenni egy faluval arrébb kocsival. Mindennek ellenáll.
Tegnap már éreztem a türelmetlenséget és feszültséget magamban. Sajnálat, tehetetlenség, harag.. sokféle érzelmet kivált belőlem, hogy így viselkedik. Megvisel nagyon, mert átérzem a mély depresszióját, hogy nincs értelme az életének. Folyamatosan panaszkodik, de nem hajlandó változtatni. Mondtam is már neki, hogy akkor ne panaszkodjon, és ne zsaroljon érzelmileg, hogy “mindig egyedül van” “neki nincs semmi segítsége” stb. Azért ilyenkor kicsit összekapja magát.
Viszont nem akar élni. És ezt nem akartam belátni és elfogadni.
Meg akartam menteni, segíteni neki. De ő nem egészséges akar lenni, hanem meg akar halni. Aki igazán meg akar gyógyulni, az tesz érte.
Bambultuk a tévét. Vagyis én leginkább őt néztem. Magába fordulva ült a kanapé szélén görnyedt háttal és nézett maga elé. A kezeit morzsolta közben.
Eszembe jutott ez a mondat: mindenkinek azt add, amire szüksége van. És jött a kérdés: “Te vallásos vagy mama?
Hiszel a mennyországban és a pokolban?”
Azt válaszolta, hogy igen.
“Szerinted mi van odaát?”
Nem válaszolt. Elmeséltem neki, hogy nemrég láttunk Szabival egy videót, amiben egy idős magyar bácsi elmeséli, hogy 9 percig halott volt és arról mesél, hogy mit tapasztalt “odaát”. Arról számolt be, hogy csodálatos béke és nyugalom járta át, és soha meg nem tapasztalt szeretetet érzett. És azt mondta család ide vagy oda, olyan csodálatos érzéseket “élt meg”, hogy nem akart volna visszajönni. Aztán hozzátettem, hogy nagyon sokan, akiknek halálközeli élményük volt hasonló tapasztalatokról számolnak be. Nyoma sincs pokolnak. Az idős úr szerint az a pokol, amikor visszanézed és rálátsz az egész életedre. Senki nem ítélkezik feletted, Te számolsz el önmagaddal a végén.
Aztán mondtam mamának, hogy ha majd van kedve, megnézhetjük együtt ezt a felvételt. Nem reagált rá. Csendben volt.
5-6 perc múlva azt mondja, hogy:
“Az a rossz, ha sokáig szenved az ember mielőtt meghal. Nagyon szerencsés az, aki gyorsan megy el.”
Aztán elmesélte, hogy egy nő a faluból egyik délután közölte a fiával, hogy ledől pihenni, és aztán már nem ébredt fel többé.
Jött megint egy kérdés. Féltem megkérdezni, hezitáltam, mert ezek azért nagyon félelmetes kérdések. Aztán mégis megkérdeztem:
“Te hogyan szeretnél meghalni?
Mit szeretnél, hogyan történjen?”
Azt válaszolta, hogy jó lenne ha hirtelen, egyik pillanatról a másikra vége lenne.
Mondtam neki, hogy bármi lehetséges. Lehetséges, hogy így lesz.
Bambultuk a tv-t tovább.
Fél óra múlva elkezdett fecsegni. Feltűnően jól lett. Visszatért a boszorkány énje. Ebből tudtam, hogy betalált a dolog. Jobban van.
Jelen helyzetében nem arra van szüksége, hogy próbáljam megmenteni, hanem arra, hogy elfogadjam, hogy meg akar halni és inkább egy beszélgetés keretében enyhüljön a halállal kapcsolatos félelme.
Commentaires